Csodálatos Várkő túra – Képgaléria

A szokott helyről, a szatmárnémeti Penny parkolóból indult a tíz főt számláló lelkes kis csapatunk első megállónk felé, a Havasmezői (Poienile de sub munte) határrendészeti hivatalhoz (Máramaros megye), hogy "áldásukat" kérjük a nagy útra, lévén, hogy határmenti területen fogunk haladni. Örömmel vették, hogy betértünk és nagyon segítőkészen kaptunk tőlük egy telefonszámot és pár jótanácsot.

Ezután a rövid megálló után tovább indultunk a körülbelül 6 kilométerre lévő Luhei településig, ahol végül is letettük az autókat és némi készülődés után nekivágtunk a hosszú és nehéz menetelésnek. Eleinte nagyon szép, autentikus vidéki tájon haladtunk felfelé. Tekintettel a nagy melegre és a folyamatos meredek emelkedőre, minden utunkba eső forrást kihasználtunk folyadékpótlásra és pihenésre. Nem sokkal később, de már jóval magasabban elhaladtunk a sokat emlegetett esztenák mellett vagy inkább között, ahol természetesen már messziről, ugatással fogadtak a helyi őrzővédők, a pásztorkutyák. Ahogy azt több leírásban is említik, ezek a kutyák valóban szelídebbek az ilyen körülmények között megszokottnál, így gond nélkül haladhattunk tovább immár a nyílt terepen, ahol már nem volt fedezékünk a kíméletlen nap elől. Amint az tudni lehetett, ez a szakasz terhelte le leginkább a társaságot, de minden nehézség ellenére a kitartás és a hangulatfelelősök fáradhatatlansága átsegített mindannyiunkat a legnehezebb részen.

Végtelennek tűnő utunk közel végén és a lassan alábukó napsugarakban elértük a Mihálylek (Mihailecu) csúcsot, melyen megpihenve és a leendő szálláshelyünkül szolgáló Vércse tavat (Vinderel), illetve annak partját nézegetve mindenkin láthatóvá vált a megnyugvás, hogy megpróbáltatásaink legnehezebbike immár mögöttünk van. Leereszkedve a tóparthoz kijelöltük a sátorhelyeinket és nem sokkal később már sátorfalucskánk otthonosságát élvezve ettünk-ittunk és a mások által otthagyott tűzifának köszönhetően tábortűznél folytatódott az este nagyszerű hangulatban, folyamatos nevetésben. Másnap reggel a csapat kétfelé vált. Egy részük elindult meghódítani az áhított Várkő csúcsot (Farcau), másik részük úgy döntött, inkább lent marad és tesz-vesz a sátortábor körül vagy éppen megmártózik a langyos vízű tóban. Szám szerint végül négy személyről készült csúcs-fotó a Várkő 1957 méteres magaslatán. Miután újra egyesült a társaság, egy utolsó testi és lelki energiagyűjtés után nekivágtunk a vissza útnak, ezúttal valamivel könnyebb hátizsákokkal és azzal a megnyugtató gondolattal, hogy a visszaereszkedés a völgybe már könnyebben fog menni, mint az előzőnapi felkapaszkodás. Nagyszerűen haladt a csapat, ami olykor szükségesnek is tűnt, mivel gyülekeztek felettünk az esőfelhők és néhány alkalommal el is sírták magukat. Ekkor előkerültek az esőmentes felöltők, bár minden alkalommal csak rövid időre volt rájuk szükség. Több pihenőt beiktatva végül is visszaérkeztünk az autóinkhoz, immár azzal a megnyugtató és biztos tudattal, hogy ezt bizony megcsináltuk. Miután elkészültünk a hazaútra, a csapat úgy döntött, hogy egy kedvelt helyen elfogyasztanak egy jól megérdemelt levest, amit sajnos a vidám csapat három tagja bizonyos okok miatt kénytelen volt mellőzni.

Végül pedig, de nem utolsó sorban nagyon örülök, hogy egy ilyen ütős kis csapat jött össze erre a – és ezt megbeszéltük – nem "közepesen nehéz - nehéz" túrára, ahogy azt hibásan kiírtam még az elején, hanem kimondottan nehéz túrára, amit sikerült megtölteni sok élménnyel és vidámsággal. Köszönöm."